1 Szóla azután az Úr Mózesnek: Eredj, menj fel innen, te és a nép, a melyet kihoztál Égyiptom földérõl, a földre, a melyrõl megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak mondván: A te magodnak adom azt.2 És bocsátok elõtted Angyalt, és kiûzöm a Kananeusokat, Emoreusokat, Khittheusokat, Perizeusokat, Khivveusokat és Jebuzeusokat:3 A tejjel és mézzel folyó földre; de én nem megyek fel köztetek, mert te keménynyakú nép vagy, hogy meg ne emészszelek az úton.4 Mikor meghallá a nép ezt a kemény beszédet, gyászba borula, és senki nem tevé fel az ékszereit.5 Megmondotta vala az Úr Mózesnek: Mondd meg az Izráel fiainak: Keménynyakú nép vagy te, egy szempillantásban, ha közéd mennék, megemésztenélek. Azért most vesd le a te ékességeidet magadról, azután meglátom mit cselekedjem veled.6 És lerakták magokról az Izráel fiai az õ ékességeket, a Hóreb hegyétõl fogva.7 Mózes pedig vevé a sátort, és felvoná azt a táboron kívül, messze a tábortól, és nevezé azt gyülekezet sátorának, és lõn, hogy mind a ki az Urat keresi, ki kelle mennie a gyülekezet sátorához, a táboron kívül.8 És lõn, hogy mikor Mózes kiméne a sátorhoz, az egész nép felkele, és kiki mind az õ sátorának ajtajában álla; nézvén Mózes után míg a sátorba beméne.9 És lõn, mikor Mózes beméne a sátorba, hogy felhõ-oszlop szálla alá, és megálla a sátor ajtajában, és beszéle Mózessel.10 És látá az egész nép, hogy a felhõ-oszlop a sátornak ajtaján áll, és felkele az egész nép, és kiki meghajlék az õ sátorának ajtajában.11 Az Úr pedig beszéle Mózessel színrõl színre, a mint szokott ember szólani barátjával; és [mikor Mózes] a táborba visszatére, az õ szolgája az ifjú Józsué, Núnnak fia, nem távozék el a sátorból.12 És monda Mózes az Úrnak: Lásd, te [azt] mondod nékem, vidd el ezt a népet, de nem mutattad meg nékem kit küldesz velem; pedig [azt] mondtad [nékem:] név szerint ismerlek téged, és kedvet találtál szemeim elõtt.13 Most azért ha kedvet találtam szemeid elõtt, mutasd meg nékem a te útadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak elõtted. És gondold meg, hogy e nép a te néped.14 És monda: Az én orczám menjen-é [veletek,] hogy megnyugtassalak?15 Monda néki [Mózes:] Ha a te orczád nem jár [velünk], ne vígy ki minket innen.16 Mert mirõl ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk elõtted? Nem arról-é, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptõl, a mely e földnek színén van.17 Monda azért az Úr Mózesnek: Megteszem ezt is a mit kívántál; mert kedvet találtál szemeim elõtt, és név szerint ismerlek téged.18 És mondá [Mózes:] Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsõségedet.19 És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsõségem a te orczád elõtt menjen el, és kiáltom elõtted az Úr nevét: És könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek.20 Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén.21 És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kõsziklára.22 És mikor átmegy elõtted az én dicsõségem, a kõszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok.23 Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orczámat nem láthatod.
2 Mózes 33
Lutherbibel 2017
a Deutsche Bibelgesellschaft1Der HERR sprach zu Mose: Geh, zieh von dannen, du und das Volk, das du aus Ägyptenland heraufgeführt hast, in das Land, von dem ich Abraham, Isaak und Jakob geschworen habe: Deinen Nachkommen will ich’s geben. (1Móz 12,7)2Und ich will vor dir her senden einen Engel und vertreiben die Kanaaniter, Amoriter, Hetiter, Perisiter, Hiwiter und Jebusiter (2Móz 23,20)3und will dich bringen in das Land, darin Milch und Honig fließt. Ich selbst will nicht mit dir hinaufziehen, denn du bist ein halsstarriges Volk; ich würde dich unterwegs verzehren. (2Móz 32,9)4Als das Volk diese harte Rede hörte, trugen sie Leid, und niemand tat seinen Schmuck an.5Und der HERR sprach zu Mose: Sage zu den Israeliten: Ihr seid ein halsstarriges Volk. Wenn ich nur einen Augenblick mit dir hinaufzöge, würde ich dich vertilgen. Und nun lege deinen Schmuck ab, dann will ich sehen, was ich dir tue. (Jóel 2,13)6Und die Israeliten taten ihren Schmuck von sich, seit sie am Berg Horeb waren. (Jón 3,6)
Das heilige Zelt. Gott begegnet Mose
7Mose aber nahm das Zelt und schlug es draußen auf, fern von dem Lager, und nannte es Stiftshütte. Und wer den HERRN befragen wollte, musste herausgehen zur Stiftshütte vor das Lager. (2Móz 29,42)8Und wenn Mose hinausging zum Zelt, so stand alles Volk auf, und jeder trat in seines Zeltes Tür und sah ihm nach, bis er ins Zelt hineinging.9Und wenn Mose ins Zelt hineinging, so kam die Wolkensäule hernieder und stand am Eingang des Zeltes, und der HERR redete mit Mose. (2Móz 25,22; 4Móz 11,25; 5Móz 31,15)10Und alles Volk sah die Wolkensäule am Eingang des Zeltes stehen, und sie standen auf und neigten sich, ein jeder in seines Zeltes Tür.11Der HERR aber redete mit Mose von Angesicht zu Angesicht, wie ein Mann mit seinem Freunde redet. Dann kehrte er zum Lager zurück; aber sein Diener Josua, der Sohn Nuns, ein junger Mann, wich nicht aus dem Zelt. (2Móz 20,1; 4Móz 12,8; 5Móz 34,10)
Mose begehrt, des Herrn Herrlichkeit zu schauen
12Und Mose sprach zu dem HERRN: Siehe, du sprichst zu mir: Führe dies Volk hinauf!, und lässt mich nicht wissen, wen du mit mir senden willst, wo du doch gesagt hast: Ich kenne dich mit Namen, und du hast Gnade vor meinen Augen gefunden.13Hab ich denn Gnade vor deinen Augen gefunden, so lass mich deinen Weg wissen, damit ich dich erkenne und Gnade vor deinen Augen finde. Und sieh doch, dass dies Volk dein Volk ist. (Zsolt 103,7)14Er sprach: Mein Angesicht soll vorangehen; ich will dich zur Ruhe leiten. (Józs 21,44; Ézs 63,9; Zsid 4,9)15Mose aber sprach zu ihm: Wenn nicht dein Angesicht vorangeht, so führe uns nicht von hier hinauf.16Denn woran soll erkannt werden, dass ich und dein Volk vor deinen Augen Gnade gefunden haben, wenn nicht daran, dass du mit uns gehst, sodass ich und dein Volk erhoben werden vor allen Völkern, die auf dem Erdboden sind? (5Móz 4,6)17Der HERR sprach zu Mose: Auch das, was du jetzt gesagt hast, will ich tun; denn du hast Gnade vor meinen Augen gefunden, und ich kenne dich mit Namen. (2Móz 12,1; Ézs 43,1; 2Tim 2,19)18Und Mose sprach: Lass mich deine Herrlichkeit sehen! (Zsolt 63,3; Jn 1,14; 2Kor 3,18)19Und er sprach: Ich will vor deinem Angesicht all meine Güte vorübergehen lassen und will ausrufen[1] den Namen des HERRN vor dir: Wem ich gnädig bin, dem bin ich gnädig, und wessen ich mich erbarme, dessen erbarme ich mich. (2Móz 3,14; 2Móz 34,5; Róm 9,15)20Und er sprach weiter: Mein Angesicht kannst du nicht sehen; denn kein Mensch wird leben, der mich sieht. (1Móz 32,31; 2Móz 24,11; Bír 6,22; Bír 13,22; Ézs 6,5; Ézs 33,14; 1Tim 6,16)21Und der HERR sprach weiter: Siehe, es ist ein Raum bei mir, da sollst du auf dem Fels stehen. (1Kir 19,8)22Wenn dann meine Herrlichkeit vorübergeht, will ich dich in die Felskluft stellen und meine Hand über dir halten, bis ich vorübergegangen bin. (2Móz 24,11; 2Móz 34,5)23Dann will ich meine Hand von dir tun, und du darfst hinter mir her sehen; aber mein Angesicht kann man nicht sehen.