1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!3 Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.10 A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.16 A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.20 Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.23 Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.25 [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.