1 És monda Dávid magában: Egy napon mégis el kell pusztulnom a Saul keze miatt, nincs jobb reám nézve, mintha gyorsan elmenekülök a Filiszteusok tartományába, [így] Saul felhagy [azzal,] hogy engem tovább is üldözzön Izráel egész területén, és [így] megszabadulok az õ kezébõl.2 Felkelvén azért Dávid, elméne õ és az a hatszáz ember, a kik vele valának, Ákhishoz, a Máok fiához, Gáth királyához.3 És Dávid Ákhisnál tartózkodék Gáthban, õ és az õ emberei, mindegyik a maga háza[népé]vel együtt; Dávid és az õ két felesége, a Jezréelbõl való Ahinoám és a Kármelbõl való Abigail, a Nábál felesége.4 Mikor pedig Saulnak megmondották, hogy Dávid Gáthba menekült, nem üldözé tovább õt.5 És monda Dávid Ákhisnak: Ha kedvet találtam elõtted, adj helyet nékem valamelyik vidéki városban, hogy ott lakjam: miért laknék a te szolgád veled a királyi városban?6 És néki adá Ákhis azon a napon Siklágot; lõn azért Siklág a Júda királyaié mind e mai napig.7 És lõn ama napoknak száma, míg Dávid a Filiszteusok földén lakozék, egy esztendõ és négy hónap.8 És felméne Dávid embereivel együtt és megtámadták a Gessureusokat, a Girzeusokat és az Amálekitákat: mert ezek voltak annak a földnek lakosai eleitõl fogva, a melyen Súrba mégy egészen Égyiptom földéig.9 És mikor Dávid megverte az országot, sem férfit, sem asszonyt nem hagyott életben, és elvitt juhot, ökröt, szamarakat, tevéket és ruhákat, és úgy tért vissza és ment Ákhishoz.10 Mikor pedig Ákhis [azt] kérdé: Hova törtetek be most? Dávid ekként felele: Júda déli részére és Jerákhméelnek déli részére és Kéneusnak déli részére.11 Dávid azonban sem férfit, sem asszonyt nem hagyott életben, hogy Gáthba vigye, mondván: Valamikép ellenünk ne nyilatkozzanak és [azt] mondják: Így cselekedett Dávid. Ez volt az õ szokása amaz egész idõ alatt, míg a Filiszteusok földjén tartózkodék.12 És Ákhis bízott Dávidban, mondván: Bizonyosan gyûlöletessé tette magát az õ népe, Izráel elõtt, azért örökké az én szolgám leend.
1Then David said in his heart, “Now I shall perish one day by the hand of Saul. There is nothing better for me than that I should escape to the land of the Philistines. Then Saul will despair of seeking me any longer within the borders of Israel, and I shall escape out of his hand.”2So David arose and went over, he and the six hundred men who were with him, to Achish the son of Maoch, king of Gath. (1Sám 21,10; 1Sám 23,13; 2Sám 15,18; 1Kir 2,39)3And David lived with Achish at Gath, he and his men, every man with his household, and David with his two wives, Ahinoam of Jezreel, and Abigail of Carmel, Nabal’s widow. (1Sám 25,43)4And when it was told Saul that David had fled to Gath, he no longer sought him.5Then David said to Achish, “If I have found favor in your eyes, let a place be given me in one of the country towns, that I may dwell there. For why should your servant dwell in the royal city with you?” (1Móz 33,15)6So that day Achish gave him Ziklag. Therefore Ziklag has belonged to the kings of Judah to this day. (Józs 15,31)7And the number of the days that David lived in the country of the Philistines was a year and four months. (1Sám 29,3)8Now David and his men went up and made raids against the Geshurites, the Girzites, and the Amalekites, for these were the inhabitants of the land from of old, as far as Shur, to the land of Egypt. (Józs 13,2; Józs 16,10; Bír 1,29; 1Sám 15,7)9And David would strike the land and would leave neither man nor woman alive, but would take away the sheep, the oxen, the donkeys, the camels, and the garments, and come back to Achish.10When Achish asked, “Where have you made a raid today?” David would say, “Against the Negeb of Judah,” or, “Against the Negeb of the Jerahmeelites,” or, “Against the Negeb of the Kenites.” (Bír 1,16; 1Sám 23,27; 1Sám 30,29)11And David would leave neither man nor woman alive to bring news to Gath, thinking, “lest they should tell about us and say, ‘So David has done.’” Such was his custom all the while he lived in the country of the Philistines.12And Achish trusted David, thinking, “He has made himself an utter stench to his people Israel; therefore he shall always be my servant.”